Csokoládé

Volt egyszer egy Horgász, aki a Drávából fogta ki a halakat. Mint ahogy az minden mesében lenni szokott, a Horgász kifogta az Aranyhalat. Bedobta a vödrébe és hazavitte. Otthon aztán üvegbe tette és nézegette. az Aranyhal megbékélt sorsával és egész megszerette a Horgászt. A Horgász szép szavakat mondott neki. De másnap újra elment a Drávához, vitte az Aranyhalat is, és visszadobta a Drávába. Az Aranyhal először vissza akart menni hozzá, nem akarta elengedni a Horgászt, hiába. Mi lett a Horgásszal? Reméljük fog nagyobb halat, mert a kis aranyhal soha többé nem megy vissza arra a helyre ahol kifogták, és ha Horgászunk nem fog nagyobb, kövérebb halat, egész életében a kis Aranyhal után fog sóvárogni.

VÉGE

 Na igen. Vajon kikről szól a mese?! Két emberről akik közül az egyik eldobta magától a másikat, mert az más volt. A Horgász gyáva ember, mert az Aranyhal előtt kifogott hal őt hagyta ott és ezért nem mer újra olyan hallal próbálkozni. A Horgász fél. Az Aranyhal szerette a Horgászt és vele akart maradni, de a Horgász valljuk csak be BUTA volt. Mi van a mese mögött?Két személy akik egyszer találkoztak és utána többé nem fognak. A Horgász miatt.

Ez nem ilyen egyszerű! Ha a hal szerit a horgászt akkor ez fordítva mért nem lehet? Mert a horgász ember a hal meg állat? ÉS? Attól még szerethetik egymást. Más kérdés, hogy a kapcsolatot betegesnek és undorítónak fogják tartani. Még közös gyerekeik se lehetnek! De ha igazán szeretik egymást akkor nem fontos mit gondol a világ. Nem fontos más véleménye! Ez mért nem lehet? Ez miért hangzik rossul?! Mért nem lehet a horgász és a hal EGYÜTT boldog? Mért kell külön lenniük?! Más kérdés persze, hogy a hal haragszik a horgászra amiért hagyta. De Lássuk be, a horgász nem akarta, hogy a hal szomorú legyen az üvegben. Jót akart neki. De A horgász akkor tett volna jót a halnak, ha nem dobja vissza a Drávába! Mert a hal vele akart maradni. De már nem akar.  A Hal szomorú és dühös. És utál minden horgászt. De különösen azt az egyet aki visszadobta. Mert azt szerette. És a hal azt kívánja bárcsak ne lett ívolna se ő se a horgász! Bár sose találkoztak volna. S nézd, a meséjük máris végetért. Alig kezdődött el. Alig történt valami. Alig van közös emlékük.

Sose hittem volna, hogy egyszer ezt fogom írni. Elviekben olyan vagyok mint a kő. Nem sírok, kemény vagyok. De ez nem így van. Igazából belül fáj. És a kő széttörik. Szorítják a satuban s egyszercsak ripityára törik és szátpattog mint egy kicsi bomba. Belemegy a satut szorító ember szemébe és fájdalmat okoz neki. Mikor bőgtem utoljára igazán?! A nagypapa temetésén. Se előtte se utána nem bőgtem úgy mint akkor. Hát most se fogok. Pedig tudnék. De rajtam minden másként jön ki. Én akkor sírok ha már nincs hely. Mert én gyűjtöm gyűjtöm gyűjtöm, aztán egyszer elszabadul a pokol. Amikor már nem tudom hová gyűjteni, nem tudok tovább nyelni.  A Halász legnagyobb szerencséjére a Hal még nincs tele leki fájdalmakkal ezért nem tér vissza, nem keresi a Horgászt, hogy rázúdítsa tehetetlen dühét.

Hát ez van a lelkemben most. Ne hidd el, nem muszáj, de ez az igazság. És ha tehetnék bármit a Halért akkor megtenném. De nem lehet. Itt már csak a Horgász dönt.